18. fejezet /Álom/

Sziasztok! Itt is az új fejezet! Remélem tetszeni fog:) Várom a visszajelzéseket!:) Sajnálom a kimaradást, de tényleg nagyon sok dolgom van, de remélem, hogy ez a rész majd kárpótol benneteket.<3 Kellemes olvasást!


A szemeim kipattantak, a víz levert, nehezen lélegeztem. Csak egy álom volt, nem történt meg a Harryvel való reggeli balhé, nem találkoztam a buszon egy Adam nevű fiúval, nem jött vissza Mark, Harry nem mentett meg, és senki sem tud igazán a múltamról. Bár ez az egész, olyan valóságos volt, mintha tényleg megtörtént volna, nem egy álomnak tűnt, de megnyugtató, hogy ez nem történt meg. Még mindig az új év első napja van és itt fekszem Niall mellett, aki még alszik. Visszatekintve a tegnap estére, őszintén egy pillanatát sem bántam meg. Jól éreztem magamat és ez a fontos jelenleg. Jó volt Niallel, ez az egész buli jól zajlott. Az egyetlen bajom csak az, hogy kicsit sajog a fejem, de ez annyira nem lényeges.
Lassan elkezdtem kikelni az ágyból, de hirtelen két kéz a derekamra fonódott, és így visszarántott a magához.
-Nem szabadulsz tőlem - nevetett fel álmosan Niall.
-Őszintén nem is szeretnék - mosolyogtam rá, aztán belenéztem az óceán kék szemeibe.
-Tökéletes válasz - motyogta a számra, aztán egy hosszú csókot nyomott rá. Beletúrtam selymes szőkére festett hajába. Ajkaink vonzották egymást egy - egy csókot folyton egy új követett.
-Össze kéne szednünk magunkat - törtem meg a csókcsatát. Még adott egy utolsó csókot, aztán elváltunk egymástól. Visszavettem a tegnapi ruhámat, mivel nem gondoltam, hogy itt fogok éjszakázni.
Lesétáltunk az emeletről, le a nappaliba, ahol Zayn nézte éppen a televíziót, bár őszintén szerintem nyitott szemmel aludt, de ez csak részlet kérdése. Követtem Niallt, aki a konyhába tartott. Kezembe adott egy pohár vizet és egy fájdalomcsillapító gyógyszert, bólintottam egyet aztán bevettem a pirulát. Hirtelen Harry lépett be a helyiségbe, szemei karikásak voltak, nem volt a legjobb formájában ő se. Nem nézett rám, gondolom a múltkori heves szóváltások miatt.  Emiatt kicsit kényelmetlenül éreztem magamat, hogy a banda 1/5 - ével nem jó a kapcsolatunk, bár egyszer csak megbékél - gondolom -, csak nem lehet, olyan haragtartó. Egy dolog ott motoszkált a gondolataim körül, talán tényleg, olyannak gondol, amit megálmodtam, de ez őrültség. Nem kaphatok választ egy kusza álomból, amit előző éjjel álmodtam. Nem fogok ezen a fiún problémázni, nem fogja elterelni a gondolatimat! Nem az lesz a legfontosabb, hogy helyre hozzam vele a kapcsolatomat, de mért érzem, így, hogy ezt kéne tennem?! Mért olyan fontos az nekem, hogy a kapcsolatunk egymással felhőtlen legyen?! Vannak, olyan emberek akikkel nem találjuk meg a közös hangot, de Harryvel kapcsolatban valami arra késztet, hogy rendezzem le a konfliktusunkat, beszéljem meg vele és, akkor talán minden rendbe jön.
-Hahó - száguldott végig a tekintetem előtt egy kéz, bizonyára elbambulhattam.
 -Itt vagyok bocsi, csak gondolkodtam - mosolyogtam rá Niallre. -De figyelj most mennem kell, majd találkozunk valamikor - nyomtam egy puszit az arcára, aztán a kijárat felé siettem.
-Hova, ilyen sietősen? - hallottam meg egy szórakozott hangot, aminek a tulajdonosa nem más volt, mint Louis.
-Á, biztos dolga van - hallottam meg egy mély, hűvös és egyben egy gúnyos hangot.
-Neked meg mi a bajod? - fordult felé Louis.
-Nekem semmi - rázta meg a fejét Harry. - Csak azt mondtam, hogy biztos, hogy dolga van - tette hozzá.
-Sziasztok - léptem ki megsemmisülve az ajtón.
Rosszabb volt, mint gondoltam, mit tettem, mivel ártottam neki?! Furcsa, hogy többet gondolkozom rajta, mint például Niallön.

Ahogy sétálgattam a kihalt utcákon, rájöttem, hogy az ír fiú iránt, valójában nem érzek semmit, egy jó barátságon kívül. Nem azt mondom, hogy nem élvezem, azt amikor megcsókol. Csak ez inkább vonzalom, mint tiszta érzelmek. Ezt tisztáznom kell vele, remélem ő is csak egy kalandnak gondolta, mint, ahogyan én, nem akarok neki fájdalmat okozni, nem szeretnék vele játszadozni, mert az nem én vagyok. Nem - nem szeretném elfelejteni a vele eltöltött időt, mert nagyon jól éreztem vele magam, de azt tudom, hogy képtelen lennék beleszeretni, és tudom, hogy nálam jobbat érdemel, mert biztos megtalálja majd azt a lányt, majd aki valójában, szívből fogja szeretni őt, de az nem én leszek. Mi csak barátok lehetünk, nagyon jó barátok, ennyi.

***

Nem tudom mennyit kóborolhattam az utcán, de azt vettem észre, hogy már csak néhány sarok választ el a lakásomtól. Jól esett egy kicsit gondolkodni, tisztán láthattam mindent és nem zavart semmi vagy senki. Tovább sétáltam, már éppen a társasház kapujánál voltam, amikor egy rekedtes hang szólalt fel.

-Beszélnünk kell! - mondta határozottan.

17. fejezet /Sötét múlt/

Sziasztok! Itt is az új rész. Sajnálatomra az előző fejezethez, elég kevés visszajelzés érkezett, de remélem, hogy majd ennél kicsit több visszajelzést fogok kapni!:) Nagyon kíváncsi vagyok a vélmeményetekre, mert ezt a részt nagyon spontán írtam, semmi tervem nem volt, így hát ez lett belőle! Kellemes olvasást! Xx



A légzésem nehezedett, ahogy rá néztem, lábaim megremegtek. A mogyoróbarna szemeibe nem volt erőm belenézni, elém ugranának az emlékképek, amiket legszívesebben kitörölnék az életemből.
-Én is örülök, hogy láthatlak - jegyezte meg cinikusan. - Be sem engedsz? - kérdezte.
-Honnan tudod, hogy itt élek? - suttogtam cérna vékony hangon.
-Kérdésre kérdés a válasz?! Látom nem változtál drága, kicsi Lucy - mondta kissé ingerülten. -Na ki az utamból - lökött arrébb és besétált a lakásba. Körülnézett aztán helyet foglalt az egyik fotelben.
-Kérlek menj el - a hangom kezdett hisztérikussá válni, féltem tőle, féltem, hogy megtörténik, ugyanaz, mint ezelőtt két évvel, magával ránt a sötétségbe, bántalmaz és ehhez hasonló húzások.
-Ne vágj már, ilyen arcot - húzta el a száját.
-Mért jöttél ide? - emeltem fel a hangomat.
-Csak egy baráti látogatás - kuncogott.
-Te és a barátság két külön fogalom - motyogtam magam elé.
-Vigyázz a szádra kislány, mert még rossz is kisülhet, ebből az ártatlan kis találkozóból - húzta gonosz mosolyra a száját. -Látom nem tanultad meg az évek során, hogy velem nem lehet csak, akárhogyan viselkedni - mondta sejtelmesen.
-Mintha te, olyan jól viselkednél másokkal, te földre szállt angyal - ordítottam el magamat.
-Látom nem értesz a szép szóból - pattant fel és közeledett felém, a falnak lökött egyik kezével a nyakamat szorította.
-Ilyenkor nem, olyan nagy a szád - fújtatott.
-Mit akarsz tőlem? - préseltem ki magamból a szavakat.
-Csak egy aprócska szívesség - szorította erősebben a nyakamat, lassan kezdett megfojtani.
-Ha megfojtasz, így semmi értelme, hogy elmond - ziháltam.
-ELÉG! - kiáltott fel és erősen a falnak vágott, aztán elengedett én meg összezuhantam és sírásban törtem ki. Elégedetten elmosolyodott, mint aki jól végezte a dolgát.
A műsorát a csengő csilingelése zavarta meg.
-Ki nem merd nyitni az ajtót! - fenyegetett.
-SEGÍTSÉG! - kiáltottam el magamat, amilyen gyorsan csak bírtam, remélvén, hogy meghallotta, az ajtóm előtt várakozó személy.
-Maradj csöndben - pattant le mellém és befogta a számat. Hallottam, hogy matatnak a zárnál, szóval meghallotta, hogy segítségre van szükségem.
-Úgyse tud bejutni - nyugtatta magát a bántalmazóm. Az ajtóra hallottam, hogy nyomás nehezedik, a zár véleményem szerint már nem bírja túl sokáig. A zár kipattant, a megmentőm besietett a nappaliba.
-Azonnal engedd el őt! - indult meg felénk.
-Szerinted egy ilyen senkitől fogok megijedni, mint te?! - vigyorgott elégedetten. -De ez így már nem egészen buli, hogy vendégünk is van, majd talán legközelebb. Hamarosan találkozunk. Viszlát kicsi Lucy - nevetett fel a szellemes mondandóján és az ajtó felé ment és kiment.

Ekkor kitört belőlem minden, az emlékek végigsöpörtek az elmémben, minden kín, minden fájdalom, a naivságom, az a bizonyos időszak. Fájt ott belül, a szívemben a sebek felszakadtak, amik már majdnem egészen begyógyultak.
-Nyugodj meg - ült le mellém Harry és szorosan magához húzott, könnyeimmel a pólóját áztattam, erősem szorítottam magamhoz.
-Köszönöm - szipogtam. Alig láttam, a hatalmas könnyfátyoltól, ami a szememben volt.
-Csak jó helyen voltam, jó időben - suttogta.

Nem tudom mennyi idő után nyugodtam meg, talán órák is lehettek, vagy akár csak percek, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Légzésem kezdett kiegyenlítődni, könnyeim már nem folytak le az arcomról szélsebesen, már nem remegtem, nagyjából megnyugodtam, így tudtam tiszta fejjel is gondolkodni.
-Lucy, ki volt ez a fickó? - kérdezte Harry. Elmondjam neki az előzményeket, megbízhatok benne? Merjem felvállalni előtte a sötét múltamat? Elmondjam neki, hogy miért lettem, ilyen óvatos, és túlságosan is problémázós? Ezelőtt még senkinek sem meséltem az életem ezelőtti szakaszáról most megtegyem? Egyedül csak a családom tud erről az időszakról, mert ők voltak velem ott, hogy kihúzzanak a gödörből.
-Megbízhatsz bennem - mintha csak a gondolatimban olvasott volna. -De ha nem szeretnéd elmondani én azt is megértem - tette hozzá. Sóhajtottam egyet, átgondoltam a szavait, nem erőlteti, hogy elmagyarázzam neki, mért is történt nemrég ez az egész, hogy mért kellett, kis híján betörni az ajtót, hogy mért volt itt ez a férfi, és mért bántalmazott.
-Csak adj egy percet és mindent elmondok - feleltem és nehezen felálltam a földről és besétáltam a fürdőbe. Az arcomat hideg vízzel megmostam, hogy kicsit észhez térjek.
-Itt az idő hogy valaki megtudja, igazából ki is az a Lucy Jade Hamilton - suttogtam magam elé. Kiléptem a helyiségből és visszasétáltam a nappaliba, és leültem Harry mellé a kanapéra. Vettem egy mély lélegzetet és neki kezdtem a mondandómnak.
-Mark Harrisnek hívják férfik aki itt volt, akit mrá két éve nem láttam. Amikor még Liverpoolban éltem a családommal a szomszédunk volt. Sokat összejártunk vele, mert nagyon szimpatikusnak találtam őt és a szeretteim is. Két évvel idősebb nálam. Egyik nap áthívott magához csak engem, mert elszeretett volna nekem mondani valamit. annyit mondott, hogy szerelmes belém, aztán megcsókolt. Valamilyen szinten én is éreztem iránta valamit, de nem gondoltam, hogy ő is irántam, azt hittem, hogy csak barátként tekint rám, így hát érzelmeimet elsüllyesztettem a szívem mélyébe. Elkezdünk randizni, néhány hét múlva meg már a barátnője voltam. Rá körülbelül két hétre, mondta, hogy beszeretne mutatni a barátjainak, én meg természetesen rábólintottam, este elmentünk az egyik közeli szórakóhelyre. Amikor megláttam a barátait, szabályosan rám tört a felélem, nem tudtam mit kezdeni a szituációval, így hát csak vártam, hogy véget érjem az este. A haverjai, ilyen kigyúrt csávók voltak, és igazán nem néztek ki barátságosnak. Mark és a barátai elkezdték magukba fogadni a a különböző alkoholos italokat, és elő kerültek a drogok is. Én gondoltam, hogy úgysem vesznek részre, inkább  hazamentem. Másnap megjelent Mark, és elnézést kért a tegnap este miatt, én meg természetesen megbocsájtottam neki. Így folytatódott az egész, aztán valamikor engem is leitattak, és drogokat is használtak. Aztán meg azt sem tudtam, hogy merre van a világom. Ez, így folytatódott, mert én naiv lányként, azt gondoltam, hogy ennek semmi következmény nem lesz. Igen, drogfüggő lettem, Markról és a haverjairól meg kiderült, hogy dílerek. A családom és a barátaim ellen fordultam, nem érdekelt semmi, mert a függőség magával rántott. Már enni is alig ettem. Egyik nap, üres gyomorral nyúltam az alkoholhoz és droghoz. Innen sötét az egész, nem emlékszem az egészre, de elmagyarázták nekem, hogy mi történt velem. Alkoholmérgezést kaptam, és elvonóra kellett járnom egy ideig, amíg megbizonyosodtak róla, hogy leteszem a drogot. Ezek után felkeresett Mark, én meg szakítottam vele, ő meg kifejezte azzal a nemtetszését, hogy brutálisan megvert. Ezek után feljelentést tettünk a rendőrségem, ami után folytatódtak a bíróságom a tárgyalások, 6 évet kapott Mark. Őszintén nem tudom, hogy mit keres itt szabadlábon, mert ez két éve volt, de ez megrémiszt engem. Ezért vagyok, ilyen óvatos, amilyen. Tudom ez kívülről, úgy látszik, mintha nem élvezném az életet vagy ilyesmi, de nem tehetek róla, ezzel a tudattal kell élnem, ezzel, hogy ezt átéltem - fejeztem be a hosszas mondandómat. Olyan érzésem volt, mintha megkönnyebbültem volna, ott a szívem mélyén, hogy egy olyas valaki hallgatott végig, aki nem egy pszichológus, aki csak jön a szakszerű magyarázatival.
-Köszönöm, hogy meghallgattál - suttogtam.
-Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem - válaszolta. Utána szorosan magához ölelt, valahogy máshogyan, mint eddig, éreztem hogy átérzi a helyzetemet.
-Nem kell sajnálnod engem, már vége van - suttogtam. -És nem szeretném, ha más lenne a kapcsolatunk egymással, emiatt, hogy megosztottam ezt veled - folytattam.
-Nem fog megváltozni semmi - motyogta a nyakamba. -De szerintem felejtsük el a reggelt - folytatta.
-Mindenképp - helyeseltem.

-Harry - szólítottam meg. Smaragdzöld szemeivel méregetett, hogy elkezdhetem a mondandómat. -Tudod Mark az a fajta az ember, aki nem fogja feladni, nem fog békén hagyni, azt mondta, hogy kér tőlem egy szívességet - magyaráztam.

-Még szívességet, még mit ne - rázta meg Harry a fejét.

-Nem fog leszállni rólam - suttogtam és még a hideg is kirázott a gondolattól.

-Megoldunk mindent, együtt - suttogta. Szemeiben láttam, hogy tényleg, így gondolja, de nem hagyhatom, hogy ő is belekeverjen ebbe az egész helyzetbe. -Nem érdekelned a kifogásaid - mosolyodott el halványan.

-Jó - adtam meg magam. Kicsit megnyugodtam, tudtom, hogy ő rá számíthatok, bárhogyan is beállítja őt a média egy rossz embernek, ő nem az, messze nem az. Ő egy, olyan fajta fiú, akiből nincsenek sokan. Rájöttem, hogy ő benne bízhatok, és biztos vagyok benne, hogy nem fogja elmondni másnak, amit nemrég megosztottam neki. Hatalmas hálával tartozom neki, mert tudom, hogy vannak, olyan emberek, akik csak elmenekültek volna előlem, emiatt, és egyedül hagytak volna, hogy oldjam meg magam a problémáimat.