16. fejezet /Problémák/

Sziasztok, meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog. Szóval gondoltam, hogy az előző fejezetnél nem Niallre gondoltatok, szóval, ebben az a pozitívum számomra, hogy nem kiszámítható a sztori. Újítottam a kinézeten, remélem tetszik nektek is. Sajnálom a csúszást (megint)!:( Mint, már említettem tavasz szünetben több részt fogok hozni, reményeim szerint! Várom a visszajelzéseiteket! Kellemes olvasást! Xx





Csend, alkoholszag, dohányfüst, alvó emberek és rendetlenség, így tudnám jellemezni a szilveszteri buli utáni káoszt. Igen, itt maradtam éjjelre én is, mert a szórakozás elhúzódott egészen késő hajnalig, ezért nem láttam értelmét a hazaindulásnak, és nem is lett volna túl biztosságos. Az este folyamán, mikor megállt egy kicsit a pörgés, elkalandoztak a gondolataim, mint mindig most is mindennek a negatív hátulütőit kerestem. Jó ötlet volt e még közelebb kerülni Niallhöz, nem hiszem. Benne nem tudom látni a szerelemet, nincsenek furcsa reakcióim, mikor a közelembe van, semmi, de nem is közömbös számomra, csak vonzalmat tudok tapasztalni pusztán iránta. Nem érzem azokat a bizonyos pillangókat a hasamban, mikor megcsókol vagy csak egyszerűen hozzám ér, csak abban a pillanatban jól esik. Egy szörnyetegnek érzem magamat, átvitt értelemben csak kihasználom őt, de nem tudok ellenállni neki, olyan, mint a drog számomra, abban a pillanatban jól érzés, de mikor vége szakad borzalmas következményei lehetnek. Talán ő többet érez irántam, mint én ő iránta vagy lehet, hogy csak egy kalandnak veszi, de ezt nem hinném, mert amikor, ilyen féltékenységi jeleneteket vágott le, akkor úgy érztem, hogy az ő érzelmei valósak, és nem az a ,,élvezzük a pillanat és lesz majd csak valami utána".
Este nem történt, úgymond semmi, mert mindketten az alkohol hatása alatt voltunk, és a végén már azt sem tudtok, hogy merre hány méter, szóval csak levágtuk magunkat az egyik vendégszobába, és már rögtön el is aludtunk. Én a részemről csak forgolódtam és gondolkodtam, de ez nálam már megszokott.
-Jó reggelt! - ébresztett fel a gondolatimból egy rekedtes hang. A hang irányába néztem, gyűrött arc, kócos haj, röviden eléggé másnaposan nézett ki ő is.
-Neked is - köszöntettem viszont Harryt. Lepattant mellém, a mellettem lévő székre és vizslatóan méregetett. - Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem tőle.
-Csak látom bejött, amit Niallnek tanácsoltam - mosolyodott el.
-Mármint mit is tanácsoltál neki? - pillantottam rá érdeklődően.
-Jaj tudod te azt tánc, éjféli csók, titokzatosság - magyarázta. Hát azt ő mondta neki. - Tudtam, hogy tetszene neked, ismerlek már annyira - folytatta.
-Igen te ismersz, de ő nem - sütöttem le a szemeimet. Az egész csak egy megrendezett valami volt. Semmi eredetiség. Ennyi erővel Harry is megcsinálhatta volna az egészet.
-Jó ezen ne akadj már fel - fordult felém.
-Hogy ne akadjak fel?! A tegnap egy megrendezett valami volt, mint egy színházi darab. Te vagy a rendező, Niall és én meg a reménytelen főszereplők - magyaráztam idegesen a helyzetet. -Amúgy is honnan tudod, hogy bejött a terved? - kérdeztem, mert egyáltalán nem láttam őt az este folyamán.
-Tudod van két szemem, amikkel a távolból néha felétek pillantottam - mondta dramatizálva.
-És amúgy is mért segítettél, - ha ezt segítségnek lehet nevezni - állítólag csalódtál bennem. Nem emlékszel?! ,,Lucy én erősebbnek képzeltelek" szövegedre - emlékeztettem a szavaira, amit még néhány héttel a fejemhez vágott. Smaragdzöld szemei haraggal teltek meg és szánalommal.
-Ha már ennyire a múltba tekintgetsz vissza, emlékszem arra, amit mondtam neked és arra is mikor és miért is, de gondoltam, hogy csak én reagálom túl a dolgokat és félre raktam, az én gondolatimat, mert lehet, hogy te máshogy éled meg ezt, mint más. Igen az elején én sem bírtam idegekkel az utálatot, de hozzá szoktam, megtanultam vele élni, mert rájöttem, hogy nem fog mindenki szeretni és elfogadni engem, érted?! Rájöttem, hogy idő kell neked, így hát hanyagolom ,,ne foglalkozz másokkal" szöveget. De tudod még te teszel nekem szemrehányást, ez azért már sok. Én egy türelmes ember vagyok, de ez már nekem is sok. Én sem vagyok tökéletes elfogadom a kritikát, és nem én a vagyok a világ legjobb embere. De azt tudom, milyen ember vagy te! Kiállhatatlan vagy egyszerűen - vágta fejemhez. Az arcán megkönnyebbülés látszott, mintha ezt már elakarta volna mondani nekem, és ezt megtehette.
-Saj...-kezdtem, de félbe szakított.
-Nekem mondhatod, hogy sajnálod, de látom, hogy nem szívből teszed, csak azért, hogy megnyugtathasd magad, hogy minden rendben van, nem te hibáztál - kezdte felemelni a hangját.
-Harry, fejezd be! - kiáltottam rá.
-Mi ez a hangzavar? - hallatszott egy álmos hang, amit egy ásítás követett, Louis volt az.
-Én már itt sem vagyok - pattantam fel. -Szia Louis, köszönök mindent - sugalltam felé egy apró mosolyt, és az ajtóhoz siettem, ami gyorsan kis is nyitottam és ki léptem rajta.
Nem volt kedvem hazamenni csak sétálni cél nélkül, ki kellett szellőztetni a fejemet. Ez túl sok, nekem legalábbis. Kizártam a külvilágot, a gondokat, a történéseket, a kapcsolatokat, röviden mindent, ami körülvett perpillanat engem. A téli szél hűvösen kapott bele a hajamba, a napsugarai erőtlenül próbáltak előtörni az erős felhőtakaróból. Az utcákon, senkit sem lehetett látni, kihaltak voltak, csak a szilveszter utáni nyomokat. Konfettik, pezsgős üvegeket, néhány petárdának a maradványi hevertek az utakon. Rémesen festhettem ki, elkenődött smink, gyűrött ruha, kócos haj, sápadt arc, mint aki egy filmből lépett ki, aki körül most omlott össze minden,

Van egy kis hasonlóság, csak az a kivétel, hogy ez a valóság és nem egy hollywoodi sikerfilm. Csak sétáltam és sétáltam, üres fejjel, nem tudom mennyi idő telhetett el, lehettek órák vagy csak egyszerűen percek is. Beálltam a buszmegállóba, mert nem volt nálam elég pénz, hogy haza taxizzak. Leültem a megállóba, a lábaimat lóbáltam, a tehetetlenségem jelképből. Kis idő múlva megállt a várva várt jármű, felszálltam, kifizettem a jegyemet, aztán helyet foglaltam egy korombeli fiú mellett. Az egész buszon csend honolt, csak a jármű zötykölődése keltett valami zajt. Csak néztem ki a fejemből, és vártam, hogy végre megérkezzünk a kívánt utcához.
-Neked is kemény volt a buli? - szólalt meg a mellettem ülő személy hirtelen, azt hittem, hogy először nem hozzám beszél, szóval csak elengedtem a fülem mellett, de megbökte egy kicsit a vállamat, jelezve, hogy hozzám beszél.
-Mondhatni - sóhajtottam fel, célzásképpen, hogy nincs nagy kedvem a társalgáshoz.
-Bőbeszédű vagy te is - nevetett fel, amire nekem is egy kicsit mosolyra húzódott a szám. - Na látod tudsz, te mosolyogni is - méregetett. - Amúgy Adam vagyok - folytatta tovább a mondandóját.
-Örülök Adam - bólintottam.
-A te nevedet is meglehet tudni? - vigyorgott.
-Lucy - sóhajtottam.
-Talán megadhatnád a..-kezdte, de félbeszakítottam.
-Bocs barátom van - vágtam rá. Mármint nincs, de neki erről nem kell tudni. Nem szeretem az, ilyen fiúkat, akik, ilyen nyilvánvalóan nyomulnak.
-Ja értem  - nyugtázta le és vége szakadt a beszélgetésünknek.

A következő megállónál le is szálltam, aztán hazasétáltam, előkerestem a kulcsomat, aztán a zárba helyeztem azt és beléptem a lakásba. Egyenesen a tükör felé mentem megnéztem a tükörképemet, rosszabb, mint gondoltam, de az a lényeg, hogy végre itthon vagyok, és bezárkózhatok néhány napra, amíg nem kezdődik el a munka.
Lekapkodtam magamról a ruháimat és vettem egy meleg fürdőt, miután ezzel végeztem felkaptam, az ilyen itthon hordott ruháimat. Levágtam magam  a kanapé elé, bekapcsoltam a televíziót, egy vígjátékra esett a választásom, legalább nevetek egy kicsit. A kezembe volt egy kis doboz csokoládés fagyi és azt lapátoltam magamba a film közbe. Miután kiürítettem az édességnek a tartalmát, ki is kapcsoltam a tévét. Gondoltam kicsit átrendeztem a lakást, így hát hozzá is láttam, kell egy kis változatosság. A rendezkedés egészen kora estig tartott, de elég volt arra, hogy kint már sötétség honoljon, igen január eleje nem a világosságról híres.
Hirtelen a csengő hangjára lettem figyelmes, ki lehet az ilyenkor?! Az ajtó felé siettem, felnyitottam a zárt, nem nem rá számítottam, az biztos.

-Te meg mit keresel itt?! - tettem fel nehezen és kétségbeesetten a kérdést.